Napjainkban. Oslo
Számomra két ismeretlen utca kereszteződésénél ácsorogtam egy nagyra nőtt pocsoja mellett a zuhogó esőben. Nem vagyok a tömegközlekedéshez szokva, sőt szinte nem is vagyok a közlekedéshez szokva, alig szoktam kimozdulni. A karórámra pillantva nyugtáztam, hogy még bőven van időm a busz érkezéséig. A nagy fekete esernyőm megvédett az esőcseppektől, viszont a kezemben tartott póráz végén viháncoló kiskutya nem akarta, hogy száraz maradjak, egy nagy ugrással a pocsojában termett, a pocsoja tartalma pedig a nadrágomon landolt.
- Fúj! - csaptam idegesen a kutya orrára, mire szomorúan lekuporodott, bele a tócsába. - Szállj ki onnan! - mutattam rá, de nem reagált, nem egy okos fajta. - Gyere ide! - dobbantottam egyet a lábammal, mire mellettem termett. - Okos kutya. - simogattam meg a feje búbját.
- Szia. - állt meg mellettem Max.
- Szia. - öleltem át, hiszen már olyan régen láttam, éppen hozzá igyekeztem.
- Mikor értetek ide? - hajolt le a lábánál csaholó kutyámhoz, hogy megsimogassa.
- Tegnap éjjel. Elegem van már a sok utazásból. - sóhajtottam egy nagyot az elmúlt éveimre vissza tekintve.
- Feljössz hozzám? - engedte el a füle mellett a megjegyzésemet.
- Oda indultam. - mosolyodtam el.
Miután megérkezett a busz, alig két perc alatt a zöldre festett társasház lábánál álltunk az egyre jobban szakadó esőben. Max udvariasan előre engedett, így végre száraz helyen állhattam, pontosabban egy lépcsőházban.
- Hányadik? - szálltam be az éppen leérkező liftbe.
- Még mindig második. - emelte fel Borist.
- Piszkos lesz a ruhád, tiszta sár. - nyomtam meg a gombot.
- Lehet, de ide nem hozhatsz be kutyát, és az egyik földszinten lakó nő minden alkalmat kihasznál, hogy kirúgasson minket a házból. Nem lenne jó ha nyomot hagyna. - magyarázta.
Azért megértem azt a nőt, én sem örülnék ha pár egyetemista fiú lakna fölöttem... Biztos hangosak. Már aokszor voltam a lakásukban, de mindig változik valami, most a falakat festették át.
- Zöld? - néztem körbe miután levettem a cipőmet.
- Volt egy kisebb balesetünk... Nem fontos. - nevette el magát.
- Milyen baleset?
- Steven lehányta a falat. - vonta meg a vállát. - Kicsit sokat ivott. - hámozta le magáról a kabátot, ami valóban tiszta sár lett. - A fürdőben elméletileg találsz törölközőt, töröld már meg ezt a kutyát. - mutatott Borisra aki a cipőket szaglászta.
- Itthon vannak a barátaid? - emeltem fel az egyik fekete cipőt.
- Valószínüleg. - vágódott le a nappaliban egy kanapéra.
A fürdőben nem változott semmi, csak a tükröt törték el... Kiválasztottam egy sötétkék törölközőt, és jól áttöröltem vele a kutyám, miközben Maxel valami autós sorozatot néztünk.
- Bazdmeg, de esik! - hallottam meg egy mély hangot a hátam mögül, majd Max röhögését és egy ajtó csapódását. Hátra kaptam a fejem, mire egy magas kigyúrt srácot láttam az előszobában, aki jól megázhatott, mert csak úgy folyt róla a víz. - Á, szia! - indult meg felém hátra simítva vizes haját.
- Szia. - ráztam meg a kezét, ami körülbelül kétszer akkora mint az enyém.- Ő itt Steven. - mutatott a fiúra Max. - Ő pedig Molly. - biccentett felém a fejével.
- Ja, vágom. - tette zsebre a kezét, majd elindult egy ajtó felé.
- Szóval mi járatban vagy erre felé? - dőlt hátra Max.
- Meglátogatlak. - vontam meg a vállam, mintha nem szeretnék tőle semmi mást, csak a társaságát.
- Értem. - mosolyodott el, hiszen jól tudta, hogy hátsó szándékkal érkeztem.
- Csak azt szeretném tudni, hogy jól vagy-e. - vontam meg a vállam.
- Nem kérdeztem, hogy mit akarsz tudni, de már mentegetőzöl. - vette át az ölébe Borist.
- Ahj. - forgattam meg a szemeimet.
- Nagyon okos ez a kutya. - simogatta meg a hátát.
- Tévedsz, ennél hülyébbet nem igen kaphattam volna. - húztam fel a lábaimat.
- Honnan van?
- Zoe szülte, egyet megkaptam. - mosolyodtam el.
- Van itthon valami kaja? - szakította félbe Steven a beszélgetésünket.
- Mit tudom én. - válaszolt Max.
- Te vagy a házi asszony! - jött felénk röhögve a fiú. Max megrázta a fejét, aztán a kutyámat otthagyva átugrott a kanapén és neki esett az állítólagos legjobb barátjának.
- Fiúk. - vontam meg a vállam Borist nyugtatva aki érdeklődve figyelte az eseményeket.
- Mi folyik itt? - jött be a nagy hangzavarra egy szőke srác. - Te meg ki vagy? - indult meg felém miután megállapította, hogy Maxék csupán hülyéskednek.
- Molly, Max húga. - nyújtottam felé a kezem.
- Ja, tényleg, mondta, hogy jössz. - rázta meg a kezem. - Én Zac vagyok, Max lakótársa.
Mosolyogva tudomásul vettem, hogy ezek így élnek hármadban. Most már tényleg megértem azt a földszinti hölgyet, hogy kiakarja rúgni őket a házból.
- Szóval Molly, hol laksz? - kezdett el társalogni Zac.
- Itt is, ott is. - mosolyodtam el. - Oslóban van egy nagy házunk, de mindig másik helyekre utazunk pár hónapra. - magyaráztam el.
- Az jó lehet.
- Nem szeretem. - ráztam meg a fejem.
- Mit szeretsz? - szólt közbe Max.
- Azt, hogy te itt maradsz. - szóltam vissza mire Zac és Steven elvigyorodott.
- És a suli? - érdeklődött Zac.
- Magántanuló vagyok. Ezt sem szeretem.
***
- Hiányoztál ám. - ölelt meg mosolyogva Max amikor indulni készültem.
- Te is. - mosolyodtam el megveregetve széles vállát.
- Haza vigyelek? - ajánlotta fel Zac az órájára pillantva. Úgy kilenc körül lehetett, az utcán pedig igen sötét volt már.
- Majd én elkísérem. - kezdte el felvenni a cipőjét Max.
- Azért köszi. - mosolyodtam el Zacet nézve.
- Gyere. - nyitotta ki nekem Max az ajtót.
A sötét utcákon szó nélkül sétálva haladtunk hazafelé, csak Boris vakkantott időnként egyet-egyet. A délutáni esőtől áztatta betonon halkan kopogtak lépteink, ezeket hallgatva eszembe jutottak a régi emlékek amikor még alig öt évesen sétálgattunk, természetesen szülői felügyelettel.
- A nagyi nagyon szeretne veled találkozni. - szólalt meg hirtelen Max.
- Oké. - suttogtam.
- Mi a baj? - nézett rám. A mellettünk elhaladó autók fénye megvilágították az arcát, ami aggodalmat tükrözött.
- Semmi csak... - legyintettem.
- Nem megyek be ha nem gond. - állt meg hirtelen a házunk előtt.
- Miért nem? - szomorodtam el.
- Csak. - ölelt meg. Mindig tudtam, hogy nem felhőtlen a kapcsolata apával, de ha egy évig nem látta a családját azért igazán bejöhetne.
- Szia. - köszöntem el tőle, majd Borist magam után vonszolva felmentem a lépcsőfokokon egyenesen a bejáratig. Megvártam amíg a fekete alak eltűnik az utca végén, és csak utána nyitottam be a házba, ami meglepetésemre nyitva volt.
